Egy történet arról, hogyan akarok hosszú életet élni, és hogyan vezetett erre rá az öt éves lányom. (Kikéri magának a korát. Alig két hónap múlva hat lesz, de maradjunk annyiban, hogy ezt nem árultam el. )
Éppen Dédi háza előtt autóztunk a gyerekekkel kevéssel a délutáni alvásuk előtt.
-Nézzétek itt van Dédi háza!
-Anya, mit csinál most Dédi?
– Szerintem pihen a szobában. Nagyon öreg már, sokat kell pihennie.
-Anya! Ha Dédi sokat pihen, akkor fiatalabb lesz.
Délután, amikor ezen a megállapításon gondolkoztam, eszembe jutott, hogy nem véletlenül van Dédi a 86. évében. Bizony nem sokat tudott pihenni ez idő alatt. Az ő generációja nem ismeri a pihenés szót. Tudom jól, hiszen az én nagyszüleimre is ez volt a jellemző. A mi életünket annyi minden megkönnyíti (és mennyi minden bonyolítja). Arra jól emlékszem, hogy Dédi, aki a férjem nagymamája, sokszor beszélgetett az én nagyimmal. Öt házra laktak egymástól. Nem telefonáltak, nem írtak emailt, sms-t. Átmentek egymáshoz és úgy beszélgettek. És nem arról, hogy ki milyen sminket használ, mennyit szedett fel a gyerekszülés után.
Élték a mindennapokat és szerintem állandóan dolgoztak, munkahelyen, házkörül. Nem pihentek sokat, s így bizony nem is volt idő fiatalodni. Szeretném, ha lenne erőm ahhoz, hogy én se pihenjek, körülbelül 2066-ig. Akkor talán megtudom, hogy ez volt e a hosszú élet titka.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: